Pegazus Alkotópályázat értékelése

Az SZMÍT ebben az évben is kiírta az érdeklődőknek a  Pegazus Alkotópályázatot önálló kötettel még nem rendelkező szerzők számára. Az értékelésről szakmai zsűri gondoskodott:  Juhász Katalin Forbáth-díjas költő, Gál Éva irodalomtörténész, Kukorelly Endre József Attila-díjas író, költő. A pályázat védnökei pedig Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő és  Duba Gyula József Attila-díjas író voltak. A jelenlévő zsűritagok, Gál Éva és Kukorelly Endre elmondták a pályaművekkel kapcsolatos észrevételeiket, Juhász Katalin és Tőzsér Árpád pedig elküldték levélben a meglátásaikat. Rég volt, amikor ilyen kevés pályamű érkezett be, de Kukorelly Endre szerint ezzel nem kell törődni, örülni kell azoknak, akik bekapcsolódtak. A prózában az először pályázó Morva Mátyás ért el első helyezést, másodikként pedig a rutinos pályázónak szímító Tóth N. Katalin végzett. A vers kategória védnöki különdíját Kovács Balázs kapta, a zsűri különdíját pedig Katona Nikolas. A próza kategóriában nem osztottak védnöki küldöndíjat. A díjakat Hodossy Gyula, az SZMÍT elnöke adta át a jelenlévő nyerteseknek Nagymegyeren, a Plauter Kúriában.

Morva Mátyás és Hodossy Gyula
Katona Nikolas és Hodossy Gyula

Juhász Katalin értékelése:

Próza kategória

A próza kategóriában legtöbben egyes szám első személyben meséltek el egy történetet, de eközben leragadtak az általános megállapításoknál, vagy – ami még rosszabb – görcsösen  igyekeztek humorosak lenni, még olyan komoly témánál is, mint a karantén párkapcsolatra gyakorolt romboló hatása (Férjek gyöngye jelige). A koronavírus-járvány három szövegben is felbukkan, de egyik szerző sem tudta kiaknázni az eddig sosem tapasztalt alapszituáció kínálta lehetőségeket. A csattanóra kihegyezett szövegeknél pont a csattanó érdektelen  (Álom és valóság jelige), a szellemeskedő, személyes benyomásoktól, érzésektől mentes írások gyakran döcögősre sikeredtek. Rengeteg túlírt mondattal találkoztam, például ez itt: „Enyhén túlsúlyos barátom felvetette a benti sport ötletét, de jobbnak láttam, ha azt nem a házban végezük, így az udvaron folytattuk környezetünk módszeres pusztítását. Ennek első áldozata a focilabda volt, amit pár héttel korábban kaptam az elsőáldozásomra, a drótkerítés megpecsételte a sorsát, hiába mondtam Ducinak, hogy ne arra rúgja a labdát.” (dr akula jelige)

A szövegek zöme inkább megfigyeléseken alapuló reakciók összessége, mint tapasztalatokat leszűrő írás. A magukat gondolati sémákba szorító szerzők ritkán jutnak újszerű következtetésekre. Legtöbbször már maga az alaphelyzet sem tűnik életszerűnek, hihetőnek, formai szinten pedig legtöbben bejáratott fordulatokat alkalmaztak.

Két szövegben jelentek csak meg elidőzésre, megfejtésre késztető motívumok. Mindkettő arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon magunk vagyunk-e sorsunk alakítói, vagy ki vagyunk téve olyan ismeretlen erőknek, melyek alapjában forgathatják fel életünket, és a legváratlanabb pillanatban vehetik át fölöttünk az uralmat.

A rekordhosszúságú „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van” jeligét használó szerző saját háza fogságába esik, képtelen kitörni egy szürreális körforgásból, egyre kétségbe esetebben próbálkozik és egyre kevesebbet ért az egészből. Ráadásul egy másik emberért is  felelősnek érzi magát, de rajta sem tud segíteni. Egy idő után az olvasót is sikerül elbizonytalanítania és berántania ebbe a nyomasztó spirálba. Számomra ez volt a  legérdekesebb próza az idei szerény felhozatalból.

A Babérlevél jelige tulajdonosa a „mi lett volna, ha…” kérdésével játszik el. A főhős egy másik világban, Nova Hungáriában találja magát, nem ismer rá saját városára, ahol semmi sem olyan, mint volt, de még a térkép sem úgy fest, ahogy megszokta. Mi történhetett itt? A feloldás, hogy tudniillik mindez csak álom volt, igazi, jóleső megkönnyebbülést hoz az olvasónak is. 

Vers kategória

Idén összesen három pályázó küldte be verseit. Egyikük értékelhetetlen formamutat-ványokat prezentált, másikuk – remek érzékkel – a beküldött két vers egyikének egyenesen a Közhelyek címet adta, és a tartalom nem is hazudtolja meg a címet.

A Titta jeligét használó harmadik lírikusunk szövegeit fegyelmezettség és letisztultság jellemzi. Kerüli a díszítő elemeket,  inkább racionális, mint emocionális, de a háttérben érezhető valamiféle elfojtottság is. Jellemzően képekkel fejezi ki az érzelmeket, a többit pedig az olvasóra bízza. Az olvasó hivatott eldönteni – persze saját tapasztalatai, élményei, vérmérséklete alapján – mit jelent, mennyit számít egy-egy ilyen fragmentum az ember életében. „Szeretnék az a szájfény lenni, amit minden nap felviszel.” Vagy: „mindig rosszkor nevetsz, ezt nagyon szeretem.” Vagy: „Most esett. Hőmérsékeltemet a skála fokozataihoz igazítom.”

A szerző egyszerre van kívül és belül, szinte tanulmányozza önmagát, miközben úgy igyekszik rögzíteni a pillanatot, hogy az örök érvényű legyen.

Tőzsér Árpád értékelése:

Pont, pont, vesszőcske…

A 2020-as Pegazus-pályázat versanyagáról

A Pegazus-pályázatra beérkezett anyag versszövegeivel való ismerkedésem az idén is lehangoló volt. Most főleg a mennyiség volt kiábrándító: a három szerző 23 darab versében lapozgatva Petőfi gyertyaszála járt eszemben, amely egy elhagyott, üres szobában áll, s egyre csak fogy és fogy. Kíváncsi vagyok, jövőre mennyi lesz az annyi. S ha a Pegazus lemegy mínuszba, milyenek lesznek a pályázók mínuszban írt versei.

            S talán ez a korai, rosszmájú rezignáltságom okozta, hogy első olvasásra magukban a konkrét szövegekben is csak versközhelyeket láttam (az egyik pályamunkának egyenesen a címe is ez: Közhelyek), esetleg csak a fiatal szerzők mentorainak (főleg Németh Zoltánnak, de akár Z. Német Istvánnak is) az erős hatását éreztem.

            Aztán elolvastam még egyszer, alaposabban a verseket, s akkor meg a saját slendriánságomat nem értettem: hogyan olvashatok úgy verseket, hogy azokat egyszer gyenge kísérleteknek, máskor meg izgalmas, figyelemre méltó szövegeknek érzem?

            Azzal mentettem fel magamat, hogy a költészet táján és esetében minden lehetséges.

            Kezdjük az „Álom és valóság” jeligéjű pályázó gyermekverseket tartalmazó kézirataival.

            A „dzsungel kiskönyve” c. terjedelmes ciklus alaptötlete nem rossz (A dzsungel könyvének állatszereplői sorra megszólalnak, versben), de a megvalósulás korántsem azonos rangú az ötlet eredetiségével: ezekben a monoton, unalmas, rigmusszerű strófákban valóban sok a közhely, az ötletek helyett a suta ötletelés, sőt képzavar. Csak arra jók, hogy elaltassák a figyelmet, s az olvasó a pályázó többi verse között se figyeljen föl az igazi értékekre. Mert az „Álom és valóság” versei között ilyenek is vannak. Ilyen igazi érték például a szellemes, s a szellemességét elejétől végéig tartani tudó Reggeltől estig c. opus vagy a kicsit elnyujtott s Devecseri Gábor Tréfás állatkerti útmutatójára emlékeztető, de az üresjáratok és képzavarok kihagyása után szintén élvezhető Hangyavári lakodalom.

            Az idei Pegazus-versanyag igazi meglepetését azonban a „Vesszőcske” jeligéjű pályázó versei jelentették számomra, amelyek ugyan feltehetően ugyanabból az ún. új realista világlátásból és életérzésből születtek, amelyből mondjuk Németh Zoltán „állati versei”, de itt nem az állatok, hanem a növények, tárgyak, sőt a gondolataink, fogalmaink kezdenek önálló, az embertől független életet élni, illetve vannak egymással és az emberrel (mint a létezők nem privilegizált egyikével) állandó kommunikációban –  s „Vesszőcske” verseinek alapanyaga maga ez a sajátos, suttogó komunikáció.

            Az egyik verse (Öntöző a címe) árulkodóan így is kezdődik:

                                                Egy friss kutatás szerint

                                                a növény is érzékeli

                                                a hangokat, sőt,

            S így folytatódik:       

                                                Múltkor álmomban szomorú

                                                voltam, ő fölém hajolt és

                                                vigasztalóan fotoszintetizált.

            S még egy remek „új realista” kitétel a versből:

                                                Megmondtam a

                                                haverjaimnak is,

                                                hogy előtte senki ne

                                                merjen káromkodni.

            Érdekes módon azonban ezek – az irodalomtörténet ún. tárgyias verseire is emlékeztető – szövegkompozíciók kivétel nélkül egyes szám első személyben íródtak, azaz a versekben megjelenő tárgyak, dolgok, társadalmi jelenségek között a beszélő személye is jelen van, a szemlélet mégsem antropocentrikus, hanem inkább dialogikus: a beszélő soha nincs a környezetének fölérendelve, a megfigyeléseit, ismereteit valamiképpen a dolgok és személyek önmozgásából vesszük tudomásul, s ezek az ismeretek, a környezet felvillanó részleteiként, egymással is viszonyban (kommunkációban) vannak, egymást erősítve állnak be a versjelentés egészébe.

            Például Az időjárás miatt c. vers (egyébként talán a „Vesszőcske”-versek legjobbika) téli vasútállomási jelenetek szenvtelen, tárgyias leírásával kezdődik: „Hajléktalanok remegtek félálomban”, „Kiábrándultan szolgálták ki, a jegyhez járt egy kényszeredett mosoly”, „Apja kísérte a peronhoz kislányát, elvált szülők – gondoltam” stb., stb. De ezek a beszélő s önmondandójú helyzetek, képek viszik a jelentésüket (az idegenség, a szeretetlenség jelentését) tovább, fel a vonatra is, ahol a vers beszélője és a „kislány” megint „találkoznak”, de háttal ülnek egymásnak, azaz mégsem tudnak találkozni, holott karácsony van, a szeretet ünnepe. (Ezt, márhogy éppen karácsony van, a vers végén váratlanul felvillanó újabb, epikailag rendkívül hiteles, hatásos kép hozza tudomásunkra.)

            A szeretetlenség, az idegenség jelentése – bátran leírhatom a szót – mesterien, a hatást lépésről lépésre fokozva bomlik ki a versben, a részletek mindig csak annyit jelenítenek meg belőle, amennyi a természetükből következik.

            Ez a vers önmagában is díjat érdemelne.

            S akkor még nem beszéltem a hasonló mesterségbeli tudással megkomponált, drámai feszültségű Köhelyek és Büntetés c. opusokról!

                        Mindent összevetve: „Vesszőcske” pályamunkái többnyire poétikailag jól formált, s formájukkal s jelentésükkel egyszerre izgalmas versek. (Apróbb hibáik közlésük esetén könnyen javíthatók.) S a bennük rejlő szelíd humanizmuskritika (az irodalmi antropocentrizmus kritikája) külön aktualitást is kölcsönöz nekik.

            Verseit a 2020-as Pegazus-pályázat KÜLÖN-DÍJÁRA javaslom.