|
(1791-1860)
1791-ben született Bécsben, apja gróf Széchenyi Ferenc volt a Nemzeti Múzeum alapítója. Széchenyi István 1809-ben hagyta abba tanulmányait, ezután katonai pályára lépett. Két bátyjával csatlakozott a Napóleon elleni felkeléshez, részt vett többek között a győri és a lipcsei csatában is. Bár többször kitüntették, a hadsereget bíráló kijelentései miatt mellőzték, emiatt sokszor kért szabadságot, amit utazásra használt fel. 1825-ben, egy franciaországi út után az országgyűlésben felajánlja egyévi jövedelmét az Akadémia céljaira, később lemond a hadseregben betöltött rangjáról, és megkezdi társadalmi tevékenységét. 1827-ben megalapítja a Nemzeti Kaszinót, az ő nevéhez fűződnek az első pesti lóversenyek, 1830-ban megjelenik a Hitel, 1831-ben lesz az Akadémia alelnöke. Az országgyűlésben többször felszólal a jobbágyok ügyében; részt vesz a Duna-szabályozás előkészítésében, a híd érdekében munkálkodik. 1836-ban veszi feleségül Seilern Crescentiát. 1841-ben a Kelet Népében nyíltan szembemegy Kossuthtal, és fokozatosan elveszti népszerűségét. 1845-ben a helytartótanácsban a közlekedési ügyek vezetője (vasútépítések), majd 1848-tól közlekedésügyi miniszter lesz. A forradalom után lelki egyensúlya is megbomlik, öngyilkosságot kísérel meg Esztergomnál, de kimentik a Dunából. Onnantól a döblingi elmegyógyintézetben él, a bécsi kormány figyelteti, és egy házkutatás után, 1860-ban önkezével vet véget az életének. Főbb művei: Lovakrul (1828), Hitel (1830), Világ (1831), Stádium (1833 – betiltja a cenzúra), A Kelet népe (1841), Politikai program-töredékek (1847)
|