A Királyhelmeci Városi Művelődési Központ adott helyet a Felvidéki Magyar Irodalom Napján a Dobos László szimpóziumnak. Levezető elnök Mihályi Molnár László költő, művelődésszervező volt, az előadók pedig Kövesdi Károly Forbáth-díjas költő, publicista (távollétében Nagy Erika, a SZMÍT titkára olvasta fel az előadásának szövegét), Csáky Pál Talamon-díjas író, politikus és Hogya György Talamon-díjas író. Az előadások mindegyike hűen tükrözte Dobos László írói munkásságát, módszereit, stílusát.
Részlet Csáky Pál előadásából:
“Igen, volt egyszer egy világ a viharos huszadik században, ahol sok ember megpróbált hivatásához méltóbban élni. Nehéz körülmények között, sokkal nehezebbek között, mint amelyekben mi élünk most, a huszonegyedik század elején. Olyan korban, amikor a külső világ vi szonyai durvábbak voltak, de bévül mintha több fény lett volna az em berek lelkében annak ellenére, hogy diktatúrában éltek. Sokukban – a helyi társadalmi sejtek természetes vezetőiben – erősebb volt a tartás is. Amikor még hittek egy isteni rendben és önmagukban. Elkötelezettek voltak nemzetük iránt, bíztak a tisztességben – még azok is, akik ateistának mondták magukat. Nagyon nehéz startvonalról indultak. A beneši idők embertelensége három célcsoportra nehezedett leginkább: először a szellem embereire, a tanítókra, őket mind elűzték. A lélek emberei következtek, a papok és lelkészek (verd meg a pásztort, szétszéled a nyáj), őket is elűzték, vagy akik maradtak, azokat igyekeztek megfélemlíteni. Nem véletlen, hogy a negyvenes évek végén – ötvenes évek elején több magyar pap került börtönbe, mint szlovák vagy cseh. Az ideológiai teher mellett a nemzeti másság súlya (vádja) is rájuk zuhant. Többen közülük ki sem jöttek a rendszer börtöneiből. S ott voltak a harmadik helyen a tehetősek. Tőlük el kellett rabolni, amit lehetett, hogy az újonnan kialakítandó szlovák középréteg anyagi támpontokat is kapjon, értsd: magyar vagyont a már elrabolt zsidó vagyonok után. „Kész helyzetet kell teremtenünk” – mondta ekkortájt Vladimír Clementis kommunista államtitkár (egy eldurvult politikai elit mintapéldánya, akit később fel is akasztottak az elvtársai, ilyen testhez állóan okítván őt a korpa közé keveredés és a disznók lelkiállapota közötti összefüggésre). „Ha az angolszász nagyhatalmak megakadályozták, hogy minden magyart úgy űzzünk el, mint a németeket, legalább szórjuk szét őket az ország területén (Dél-akció, deportálások Csehországba). A többiek közül pedig akit lehet, zsuppoljunk át Magyarországra (elűzések és lakosságcsere). S aki még mindig megmaradt, azt félemlítsük meg és asszimiláljuk.”
Részlet Kövesdi Károly előadásából:
“Dobos Lászlót, az írót nem lehet elválasztanunk a közéleti embertől. A gyakran elhangzó megállapítás, hogy az ötvenes években az alapozó nemzedéknek szinte a semmiből kellett kultúrát, annak az intézményes kereteit megalkotnia, Dobosra, mivel cselekvő ember volt, ez hatványozottan érvényes. Olyan úttörő volt, aki egész intézményrendszert hozott létre: része volt a Csemadok, a magyar napilap a magyar nyelvű tanítóképzés elindításában, magyar írószövetséget, könyvkiadót, irodalmi lapot, könyvesbolt-hálózatot alapított. Sajnos, az ügyeskedők ezek nagy részét elkótyavetyélték. A lényeg tehát véleményem szerint nem az, hogy Dobos László és nemzedéke íróként száz év múlva is élvezhető, korszerű irodalmat alkotott-e, bár ez az óhaj kívánatos lenne, hanem az, hogyan álltak helyt a nemzetrész érdekében. S ebben különösen Dobos László járt elöl. Mert a feladatok koronként, rendszerenként változnak, és az író, a költő nem helyezheti magát kívül környezetén. Kisebbségi sorsban, mivel az nem természetes állapot, nem élhet elefántcsonttoronyban, nem bújhat buborékba. Őket, életművüket nem tudjuk steril módon, a mindent maga alá gyűrő progresszió szemszögéből értékelni. De minden türelmetlenségünk dacára lassan elértünk arra a pontra, ahol szükséges és fontos a mérlegvonás. Ha ugyanis úgy tekintünk a rendszerváltás előtti kettős elnyomásra, a kommunista és a többségi nemzet részéről megélt présre, amelyben szabadon lehetett volna alkotni, és az „ahogy lehet” alapállást figyelmen kívül hagyva azt kérni számon, amit nem lehetett, csak sorok között, ha az alkotói attitüdöt mai sorvezetővel és a kánon által m egkövetelt értékrendalapján vizsgáljuk, természetes, hogy elégedetlenek leszünk, és egyfajta megfelelési kényszertől ösztökélve, a korszerűség nyomásának minden áron való megfelelése okán kiöntjük a gyereket a fürdővízzel.”
