Július 28-án, a főrévi PIETA ravatalozóban az SZMÍT nevében Hodossy Gyula, a Társaság elnöke is lerótta kegyeletét Cselényi László koporsója előtt. Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő is emlékezett, akit közel hetven éves barátság kötött össze Cselényi Lászlóval:
“Hetven évig éltünk szoros barátságban, amely barátság sokszor indulatos eszmecseréket, vitákat is jelentett. Cselényi Laci az a liberális szabadgondolkodó volt, akivel lehetett úgy barátkozni, hogy sokszor és sok mindenben nem értettünk egyet: benne, ahogy az egy avantgárd költőhöz illik, örök nyugtalanság, elégedetlenség lobogott. Aki vele beszélgetett, sohasem tudhatta, hogy mikor törnek ki belőle lávaként az elemi erejű indulatok. Igen, ő volt a „gömörpanyiti Popocatepetl” (Gömörpanyit volt a szülőfaluja), ahogy ugyancsak a már idézett Esterházy Péter megjegyezte róla. Az idő s a betegség, sajnos, ezt a vulkán-embert is megtörte: a halála előtt mintegy másfél évtizeden keresztül már nem írt, csak ún. virtuális verseket. Így neveztük egymás között azokat a írásainkat, amelyek nem kerültek papírra, csak a képzeletünkben születtek meg. Cselényi Laci szerint ezek a „megíratlan költeményei” voltak a legjobbak, mert ezeket, mondta, még nem ronthatta el az elmélet, a különböző versíró iskolák doktrínái.”
Petőcz András Babérkoszorú- és József Attila-díjas író, költő is emlékezett:
“Cselényi egész pályája során nem kevesebbet akart, mint a közép-európai nagy eposzt megalkotni, a „Lehetőségek egy elképzelt szöveghez” alcímű, és folyamatosan épülő, bővülő életmű ezt mutatja. Ebben a nagy lélegzetű „eposzban” – Cselényi elvárásai szerint – minden benne volna, mindazok a fájdalmak és örömök és keserűségek és lehetőségek, rettegések és távlatok és kilátástalanságok, amelyek a Duna-táj jellemzői, az, hogy valójában két világ határán élünk, hogy mindig is határon éltünk, és ez a „határon-élés” jellemzi a helyzetünket is.
A témán, a közép-európai elkötelezettségen túl van valami egyéni plusz, ami kiemeli Cselényi költészetét a kortársak életművéből. Ez az egyéni plusz a szövegkezelés, a nyelvi teremtő erő, valamint a szabadvershez mint hagyományhoz való sajátos viszonyulása.”