Megjelent Gál Sándor könyve, Időtlenség dialektikája címmel a Vámbéry Polgári Társulás gondozásában.
Tamási Orosz János, a kötet szerkesztője így vall az előszóban:
„Tulajdonképpen eléggé lusta ember vagyok”, állítja önmagáról Gál Sándor kötetünk utolsó lapjain, egy interjúban. „És, ha már így van, rászoktattam magamat, hogy rendszeresen és naponta írjak legalább egy keveset. Ez annyira belém rögződött, hogy ha kihagyok egy napot, bűntudatot érzek a mulasztásért…” – folytatja a gondolatsort, de az olvasó még az előbbinél jár, megtorpanva. Gál Sándor – lusta? Hiszen őt még az is ismeri, aki járatlanabb a felvidéki magyar irodalom hegyi szerpentinjein, erdei tisztásain, s az élet, az egyetemeslétezés megfi gyelésének vadászlesein; Gál Sándor hat műfajban alkotott, köteteinek száma meghaladja a hetvenet, életmű-sorozata tizenhatba gyűjtötte munkásságát, s ugyan a teljesség igényével munkálkodtak azon a kiadói szerkesztők, de mit tehettek volna az író fáradhatatlansága ellen? Aki még utolsó éveiben is önmagára rótt szigorral estéről estére vastag naplófüzetébe véste új vagy folytatta korábban elkezdett gondolatmeneteit a lét és a létezés faggatásáról – dolgozott, „mert, ha nem teszem, elveszik mindennek az értelme.”
“…egy olyan ember mondatait olvashatjuk, aki életét a történelem szürkületi zónájában élte végig, s aki mindent megtett utódaiért: följegyezte azt, ami történt, és azt, ami nem történt meg – puszta ígéret maradt. Aki mindvégig
ahhoz ragaszkodott, amit a jobb sorsa érdemes Európai Unió egyik atyja Jean Monnet csak halálos ágyán ismert be, kimondva: „Ha újra kellene kezdenem az európai építkezést, a kultúrával kezdeném.” Mert embert és embert egymáshoz csak egy közös kulturális tér vihetközelebb – ez Gál számára nyilvánvaló szolgálat volt. Nyilvánvaló és szolgálat. S aki – bár
valóságos és átvitt értelemben is – utolsó éveiben a sötétség eluralkodásától félt, nem csak utalt Goethe szavaira (Mehr Licht), hanem tett érte. S tesz, hiszen ezen kötet is tágra nyitja ablakainkat. Vagy – legalább – szélesít a redőny lécei közötti határsávokon…”