Szeretem a Pegazus pályázat bírálatát. Mindig nagy várakozással ülök neki a csupán jeligével ellátott írásművek olvasásának. Izgalommal tölt el, hogy egy alkotót támogathatok visszajelzéseimmel. És hát hajt a kíváncsiság is, hátha felfedezünk egy új csillagot a felvidéki magyar irodalom egén, aki zsenijével magával ragad mindnyájunkat. Szóval szeretem a Pegazus pályázatot.
Bíráló szempontjaim most is, mint a korábbi években nem nagyon változtak. Számomra a téma meghatározó, annak kifejtésének mélyége, érzékletessé tétele. Magával tud-e ragadni, vagy csak álldogálok az alkotás „szélén”, és nem tud beszippantani magával. Úgy vélem ott valami nem stimmel. Valami hiányzik. Az olvasott pályaműveknél inkább a mesterségbeli fogások hiányoztak, a témák, felvetések izgalmasok voltak. Tehát tudták a pályázók miről akarnak írni, de hogyan tegyék ezt, még többük tollából hiányzott. További általános megjegyzéseim a beadott pályázatok formájára vonatkoznak. Rettentően zavaró a szerkesztetlen pályamű. Azt gondolom, hogy a pályázat igényességének egyik fokmérője a szöveg szerkesztése. Itt nem a szöveg tartalmi felépítésére gondolok, hanem a formai megjelenésre: bekezdések hiánya, sorkizárások hiánya, helyesírási pontatlanságok (központozás, összetett szavak, tulajdonnevek helyesírása), nyelvhelyességi hibák, szerkesztési javítások benne hagyása a szövegben, áthúzott szövegek a pályázatban. Bár ez utóbbiak akár posztmodern játéknak is felfoghatók lehetnének. Mindenesetre nehezen tudatm eldönteni a Bárányfelhő pályázónál mi is a pályázathoz tartozó alkotás, és mi nem. Kérem a pályázókat a jövőben ezekre a szempontokra is ügyeljenek. Esetenként az alkotás megítélése múlhat rajta!
A beérkezett pályázatok száma az idén sem volt túl magas, mindösszesen tizennyolc, próza és vers vegyesen. Mindkét műnemben találtam számomra kedveseket. A lírával pályázók közül venyige, Intarzia és kisszőcs munkái ragadták meg a figyelmemet. Mindhárom alkotó a lelkembe hatolt: pityeregtem, kuncogtam, átéltem csodaszép pillanatokat, melyeket megragadtak verseikben. Venyige verseiből külön kiemelem a majd írok és az egy győztes tavaszi hétköznapjai címűeket. Az elsőhöz azt a megjegyzést írtam magamnak: igazi szerelmes vers! Nagyon ritka dal, őszinte, dacos, mérges. A tagadások sorával mondja el a kimondhatatlant, mennyire szereti a másikat. Ugyanakkor az alkotás gyötrelemibe is bepillantást enged. A második vers az egy győztes tavaszi hétköznapjai a pillanatok derűjét ragadja meg. Ami engem igazán megkapott a hétköznapok monotonitásában megtalált harmónia, jó érzés, a minitörténet hangulata, finom humora. Intarzia versiből a Tömegtudat és Kilépő címűeket emelem ki. A tömegtudat a mai globalizált világ egyik fő kérdése. Elérhető -e egy ilyen állapot, vagy már benne vagyunk, bármennyire is elutasítjuk? Elgondolkodtató kérdések. A Kilépő című művet képversként értelmeztem először: a verssorok egy kalapos alakot formálnak meg. Az illető veszi a fejfedőjét, s elköszön. Ennyi elég volt, kilép az életből önszánátból megtréfálva a halált. Kisszőcs verseiből az Acél klobrik versképei tetszettek meg igazán. A háború lehetetlen, képtelen zűrzavarát az acél kolibrik jelképezik. Könnyek nektárját isszák virágnektárok helyett. A Kánaán ügyében című versben jó érzékkel emeli ki a kor etikai kérdéseit: reklámok hatásai, bankárok profithajhászása, törvények paragrafusokba „görbítése”, világunk digitálissá formálódása. Majdhogynem filozofikus költemény, de legalábbis elgondolkodtató tükörkép magunknak.
A prózai pályázatok mindegyike rövidprózát, novellát tartalmazott. Ezek közül kiemelem kolibri, kardvirág, és Farkaska novellait. Mindhárom novella erőssége, hogy szereplőik kivétel nélkül szerethető figurák. Némelyiket mintha ismernénk is. Biztosan találkozunk már bolondos rokonnal, aki bohókas dolgokat visz végbe. Ilyen vidéki rokon Józsi bácsi, aki Attila sírját óhajtja megkeresni delíriumos állapotban, sőt még szponzort is szerez az expedícióhoz. A történet akár komoly/komor társadalomkritikává is fajulhatott volna, ehelyett a groteszk elemeit alkalmazva, felnagyítva a világvégi kis település kóros állapotait, kicsit mosolygunk a főszereplőn és a vele sodródó figurákon. És szurkolunk, hogy tényleg megtalálják Attila sírját, amivel feloldódhatna ez a tarthatatlan állapot, miszerint nem tiszteleghetünk nagy ősünk előtt. Olvastam volna még további történeteket Farkaskától. Megfigyeléseit ügyesen tudta átültetni irodalmi alkotásba. Hiszem, hogy Józsi bá alakját inspiráló rokon tényleg létezik, mivel ilyet nem lehet kitalálni. Kolibri A kisfiú és a fa című novellája válasz a globális felmelegsédre, a klímaváltozások okozta félelmekre. A történet bevezetése számomra a Lorax című animáció filmet juttatta eszembe. Ott sincsenek fák és fallal van körülvéve a város, a levegőt pénzért árulják, igazi növények nincsenek, csak műviek. Kolibri novellájában már csak egyelten fa van a kisfiú birtokában, azt cipeli fel a falra. Ám a falon túl nincs Paradicsom zöld növényekkel. A küzdelem kimenetélét sejtheti az olvasó, azonban a bekövetkezett tragédia mégis letaglózó. Nem sikerül a menekülés. Borzasztó jövőkép, ami sajnos akár be is következhet megélve az idei erdőtüzeket szerte Európában. Fontos téma, de lehetett volna még megrázóbb. A novellák között különleges témával jelentkezett kardvirág Hana című novellájával. Az öregedés tabu téma, különösen, ha távoli rokonunkat intézetbe helyezzük. A fiatalok lelkiismeretfurdalásának finom rajzát látjuk, a főszereplő reménykedését a kiábrándulás váltja fel, majd a lélek szétesésének folyamatát követhetjük nyomon. Bár a történéseket külső nézőpontból, mintegy megfigyelő állásból olvassuk. Talán ezért éreztem valamiféle légiességet a szövegen. A magány, elhagyatottság érzéseit nehéz megfogalmazni. (Éppen ez benne a pláne!) Talán az utolsó sorok adnak némi súlyt, nehézség érzést az addig kissé könnyed stílusban előadott történetnek: Hanát az utolsó útjára csak ketten kísérik el. Megváltozott világunk egyik nehéz kérdése a sok közül, hogyan is kellene kezelni az öregséget, az öregeket. A régieknek megvolt erre a metódusuk: a nagy család. A többgenerációs családmodell azonba ma már alig-alig működik, és az öregeinkkel még nem tudunk jól bánni.
A fentebb kiemelt írásokat közlésre alkalmasnak ítélem meg. Bízom benne, hogy a többieknek nem szegtem alkotói kedvét. Egy irodalmi alkotásnál fontos, hogy megérintse a befogadót, az olvasót. Valamilyen módon hasson rá, elgondolkoztassa, élményt adjon. A mesterségbeli fogásokat a mesterektől, mentoroktól meg lehet tanulni. A mesterséges intelligencia is tud alkotni helyettük, ha megadjuk a témát. Azonban egy fontos dolog kimarad: ez pedig az egyéniség, a személyes látásmód. Arra biztatom a pályázókat, hogy sokat írjanak, ez a gyakorlás része. De nagyon fontos, hogy a gyakorlás közben igyekezzünk kibújni a már ismert irodalmi klisék szűk „ruháiból”. Formagyakorlatként kitűnőek lehetnek, de nem hoznak újat, egyedit, saját legbelsőbb hangot.
Az író anyaga a nyelv, amin ír, a körülötte lévő világ és benne önmaga léte és annak állapotai. A következő pályázatig sikeres alkotást, inspiráló élményeket kívánok!